JUHÁSZ DÓSA JÁNOS

Az Aréna Színház egy vadonatúj, közép-európai viszonylatban is egyedülálló produkcióval rukkolt elő, amikor elkészítette a shakespeare-i történet Baz Luhrmann által maffiózók világába elképzelt véres leszámolósdijának hip-hoppal megbolondított szlovák lakótelepi változatát.

Kezdjük a klasszikussal. Leonard Bernstein 1957-ben írta a West Side Storyt, minden idők egyik legsikeresebb musicaljét, amely rövid időn belül bejárta a világot, még a szocialista táborba is viszonylag gyorsan eljutott. Mind nálunk, mind Magyarországon 1969-ben volt a bemutatója, de Budapesten csak Eszenyi Enikő 1992-es rendezése robbant elemetáris erővel. Persze kellett hozzá néhány bravúros színészi teljesítmény, gondoljunk csak Kaszás Attilára, Pápai Erikára, Igó Évára vagy Méhes Lászlóra, de a mi Dráfi Mátyásunk is a siker részese Doc szerepében. Bernstein a siker érdekében mindent bevetett; különböző zenei irányzatokat vonultat fel (dzsessz, keringő, opera, latin-amerikai ritmusok), s ahogy mondani szokás, ez már önmagában fél siker. Az Új Színpadon Ján Ďurovčík tesz igen sikeres kísérletet a musical megszólaltatására, ami – elsősorban a remek csapatjátéknak és természetesen az időtálló alapanyagnak köszönhetően – hibátlanul működik.

Mivel a sztorit szinte mindenki ismeri, ezért csak annyit, hogy Manhattanben két rivális banda áll egymással szemben, méghozzá az „igazi” amerikaiak, a „rakéták”, Riff vezetésével (Marcel Ochránek) és a Puerto Ricó-i bevándorlók, a „cápák” csapata Bernardo (René Štúr) vezetésével. A rakéták egyik vezéregyénisége volt a kezdetekkor Tony (Vladimír Volečko) is, akit viszont már untat a céltalan háborúskodás, s a csapatból való kiválását csak előmozdítja Maria (Miroslava Partlová) iránt érzett szenvedélyes szerelme is. A tragédia elkerülhetetlen, a két csapat közti leszámolás gyilkossághoz vezet, Bernardo leszúrja Riffet, s Tony, aki nem tudta megakadályozni a gyilkosságot, hirtelen felindultságból Riff késével megöli Bernardót. Az események innek kezdve már kiszámíthatatlan fordulatot vesznek, s hiába Doc (Dušan Kaprálik) kétségbeesett erőfeszítése, a végzet beteljesedik, s Chino (Kassai Csongor) bosszúból lelövi Tonyt.

Miloš Pietor rendkívül hideg, vasrácsokból építkező díszlet közé helyezi a cselekményt, s ehhez igazodva az előadás fényvilága is igen borús, szinte állandóan félhomály van a színpadon. A színészek nagyszerű összjátékot produkálnak. Mindössze egy-két szereplő emelkedik ki közülük (mint Katarína Hasprová Anitája), a többiek egy nagyszerűen működő összjáték részesei. Ezt a játékot fogja össze Ďurovčík igen igényes koreográfiája, amely tele van energiával. A tánckar szintén szerves részét képezi a játéknak, nem alkotnak külön egységet, hanem ott vannak a történések sűrűjében.

Két musical is lepusztult lakótelepi világba vezet bennünket, igaz, a hangsúlyok ugyancsak különbözőek. A szintén az Új Színpadon bemutatott Szökőkút Zuzanának egy, a nyolcvanas évek elején készült, mára már kultikussá vált film színpadi adaptációja. A színpadi változatba az alkotók beépítették Vašo Patejdlnek a film folytatásaihoz írt zenéjét is, s összességében egy nézhető, ám az akkori és a mai valóságot kellőképpen felhíggított, sziruppal bőven leöntött, happy endel megspékelt történetet tálaltak elénk.

Az Aréna Színházban bemutatott, Az utca története című hip-hop-musical megpróbál érzékenyebben reflektálni az utca és a kor sötétjében történtekre. A kezdeményezés komoly hibáival együtt is több mint ígéretes, a színház igazgatója, Juraj Kukura ismét jó érzékkel választott. Az általam látott előadás (Nikita Slovák rendezése) zsúfolt házzal ment, s ami nem mellékes, a nézők döntő többségét fiatalok, tinédzserek és még fiatalabbak alkották.

A történet itt is a Rómeó és Júliára hajaz, egy gyerekkori szerelem éled újjá már a kamaszkor végén. Hamar kiderül, hogy az ugyanolyan mélyről induló Niko (Kamil Mikulčík) és Mia (Milu Minichová) közül az előbbi rapperként csupán hajszálnyival emelkedik ki a mélyből, Mia viszont törekvő és piszkos üzleti módszerektől vissza nem riadó apja révén az újgazdagok fényűző életét éli. S hiába az őszinte érzés, Mia apja (Marek Ťapák) hajthatatlan, s Niko is tisztességtelen útra lép, hogy felemelkedjen az annyira áhított nőhöz. A látszólagos sikerek árnyékában azonban jelentkezik a fiú lelkiismerete, s ennek a történetnek a hősei sem kerülhetik el sorsukat.

A cselekmény nem több ennél, viszont nagy kár, hogy többnek akar látszani, sőt még filozófiai mélységeket is szeretne megjárni. Így aztán hiába az igen erőteljes, hip-hop- és rapelemekkel átszőtt zene (Opak) a vastraverzek árnyékában (Miriam Struhárová jól funkcionáló, bár néha hatásvadásznak tűnő díszlete), a szinte önálló életre kelő, leírhatatlan energiákat mozgósító koreográfia (Milan Kereš), a betétszámként is kitűnően funkcionáló electro bugy és breakszámok, valamint a bűvészmutatványok, az előadás vége mégis szinte elviselhetetlenül giccsesre sikerült, s könnyezés helyett csupán dühösek vagyunk. Némi odafigyeléssel igazi szenzációt láthattunk volna. Persze így sem igen panaszkodhatunk.